Mosonyi György versei

Eltelt az idő


Mely sohse dolgozhatott csak nekünk.
Petőfi a Föld tán legnagyobb költője.
Úgy halt, ahogy Istenünktől kérte.
A csatamezőn, de még élt,
midőn fogságba ejtették.
Szibéria egyik legszebb vidékére vitték,
Hol az Ob és Jenyiszej kéklik,
Az Urál hava távolról fehérlik.
A burjátok testvérként fogadták.
Lelkes önzetlen magyarok kutatták,
Rátaláltak, megismerték körülményeit,
A magyar elhullajtott könnyeit.
Kormányok jöttek, mentek,
Petőfi félét nem mind szerettek.
Nincs más hátra:
Akit illet, Annak hála!
A következő néhány kormányra hárul
a magyarok hő kívánsága:
Hogy itthon legyen emlékműve és
megmaradt porcikája.
Anyagiakkkal, diplomáciával teljesüljön népünk vágya;
Petőfi itt legyen, mert a miénk!
El nem választhatja semmi nemzedék!
Amit nem adott meg az akkori magyar élet,
Zarándok út itt, Tevéled.
A Tisza, a róna,
A Dunántúl se feledkezik meg Rólad.
"A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"
Esküszegők azóta többször voltunk.
'56-ban vért hullattunk,
Így adóztunk.
Többször mondtunk új korszakot,
Hazudtuk a kelő Napot.
Mindannyiszor leáldozott.
Most az lesz a mérce:
Ki mit tehet, vagy tesz Érted!

Tahi, 2015. május 17.


Mosonyi György